Sajnos a prágai kocsmák élete sem örök. Ha elkészítjük a negyvenéves leltárt, láthatjuk, hogy van jó néhány söröző, amelyik bezárt, és valami egészen más van a helyén, van, amelyikből night club, gyorsétterem lett, vagy nem feltétlenül sörcentrikus vendéglátóhellyé „fejlesztették”. És vannak, amelyek kisebb-nagyobb átalakításokkal, de még ma is működnek, némelyikük ma is vállalható, sőt megmaradt kedvencnek.

Mielőtt azonban rátérnénk a címben feltett kérdésre, érdemes néhány szót ejtenünk arról is, hogy hogyan söröztünk akkoriban Csehszlovákiában, és azon belül is Prágában? Mert egészen másként működött arrafelé egy söröző, mint például itthon vagy a világ más részein.

(Fotó: V. Gy.)

Először is (csapolt) sört szinte mindenütt lehetett kapni, már ahol alkoholt árusítottak, a vasútállomás restijétől az önkiszolgáló büféken és kiskocsmákon át az elegánsabb szállodai bárokkal bezárólag. Így jó eséllyel valahol mindig lehetett sörhöz jutni, legalábbis Prágában. A klasszikus kocsmák és sörözők is többnyire korán, reggel 7–9 óra körül nyitottak, cserébe viszont korán is zártak, este 10 után már nem ártott valamennyi helyismeret a sörforrások tekintetében.
Minden bizonnyal ez a korai záróra termelte ki az akkori esték jellegzetes figuráját, a „kancsós embert”. Este 8 körül ugyanis Prága terein és utcáin olyan férfiak – és nők! – tűntek fel tömegesen, akik többliteres kancsókkal szaporázták lépteiket a közeli kocsma irányába, hogy az est hátralevő óráira még némi sört vételezzenek maguknak otthonra.

A söröző a második otthonuk

Mindaddig azonban, amíg nyitva voltak, a város lakosságának jelentős százaléka a sörözőkben múlatta az időt. Erre akkor jöttünk rá, amikor első hosszabb prágai utunkon délelőtt 10 helyett csak valamikor délután 4 körül érkeztünk meg a mai Masaryk pályaudvarra, majd onnan egyből a kempingbe villamosoztunk, és csak a becsekkolás, sátorverés, gumimatracfújás (hol volt akkor még a könnyű polifoam derékalj!) után indultunk neki a városnak, olyan fél 7-7 óratájban.

(Fotó: Széman Richard)

Mindezen időpontoknak azért van jelentősége, hogy érzékeltesse a kontrasztot a múlt és a jelen között. Ugyanis, amikor úgy negyedórányi villamosozás után leszálltunk a Kisoldalon, egy látszólag tökéletesen kihalt városba érkeztünk. Az utcák üresek voltak, leszámítva azt az egy-két alakot, akik sietős léptekkel haladtak céljuk felé.
Meg azt a halk morajlást és csilingelést, ami mintegy hangpárnaként terült a városra. Ez a különös zajkulissza – ahogy haladtunk előre – folyamatosan változott, hol erősödött, hol gyengült, de nem szűnt meg soha. Egyhamar arra is rájöttünk, hogy ez a furcsa, mindenfelől áramlózaj egyes kapualjakból ered. Követve a hangot, mi is beléptünk az egyik kopott vakolatú ház boltívei alá, és pár lépés után megérkeztünk oda. A moraj és a csilingelés ugyanis a házak aljában levő sörözőkből folyt ki az utcára. A moraj az az emberi hangmassza volt, ami olyankor keletkezik, amikor hatvanan-nyolcvanan egyszerre beszélnek egy boltíves helyiségben, a csilingelés pedig az összefogott korsók hangja, amint bemerítik az öblítőmedencébe, majd egy határozott mozdulattal kirakják azokat a lyukacsos cseppfogó tálcára, ahol a következő csapolásig várakoznak.
Az utcákról hiányolt városlakók pedig itt vannak mindannyian, mind a három generáció, mert egészen biztos, hogy aki nincs otthon, az a város valamelyik kocsmájában tölti az estét. Valójában végiggondolni sem volt idő ezeket, mert amint sikerült leülnünk az egyik hosszú asztal végében, pillanatokon belül elénk kerültek a sörrel teli korsók.
Szóval ott ültünk a kopottságában is gyönyörű város egyik zajos, füstös, sörhabos szegletében, és a megérkezés megnyugtató érzése töltött el. A prágai kocsmauniverzum gyorsan befogadott, részei lettünk a csehek pohodájának, kocsmai mennyországának, ahol pufók angyalkák csapolják a sört, szeletelik a knédlit és a pecsenyét, pengetik a hárfákat. A világ meg le van szarva...
Még négy kocsmában sikerült aznap este otthonra lelnünk, sajnos a korai zárórák visszakényszerítettek bennünket a kempingbe, de szerencsére a recepción felkészültek voltak, így sikerült még néhány jó éjszakát sört vásárolnunk...

Perpetuum mobile

Ekkoriban tudatosult bennünk az az egyébként teljesen logikus cseh sörözői szokás is, ha az ember bemegy egy sörözőbe és leül, minden külön szó, kérés és jelzés nélkül pillanatokon belül elé tesznek egy korsó sört. Mert egyébként mi másért ment volna be épp egy sörözőbe, ha nem sört inni? Ha pedig végzett, és üres a korsója, nem telik el egy perc, és ott az utánpótlás. Az örökmozgóként működő pincér ugyanis mindig pontosan látja, hogy hol, kinek, hogy áll a söre, és a következő körét már úgy teszi meg, hogy hozza a következő sört. És ez(volt) az egyetlen pillanat, amikor kommunikálni lehet a pincérrel, ha egyéb kívánságunk is lenne, mint sör. A fogyasztást az első körben az asztalra tett cédulán strigulázták, így a kedves vendég mindig pontosan tudhatta, hol tart éppen. A sörözés végét pedig legegyszerűbben az üres vagy majdnem üres korsóra helyezett söralátéttel lehetett jelezni. Ez a rendszer ma már – egy-két kivételtől eltekintve – nem működik. Igazából nem is tudna működni, annyi minden változott, a sörkínálattól kezdve az elszámolásig. Ja, és pohár sör elvben ugyan volt, de a legtöbb kocsmában eltartott volna egy ideig, mire találnak egy söröspoharat.

(Fotó: Széman Richárd)

Az előbbiekben vázoltak azért is működhettek, mert a prágai (cseh) sörözőkben – a nagyon ritka kivételektől eltekintve – csak egyféle sört csapoltak. Mindenki tudta, hogy hova kell mennie, ha pilsenit szeretne inni, vagy Budvart, 10-es Staroprament, esetleg 13-as fekete Braníkot. Többségében 10-es és 12-es világos lágereket csapoltak, akkor még sehol nem voltak a már teljesen elfogadott felsőerjesztésű sörök, és még búzasört sem főztek sehol az országban.
A sörözők – ahol a la carte melegkonyha is működött – minimum két helyiségből álltak, az egyik volt a söntés, puritán, terítő nélküli, hosszabb asztalokkal, a másik az abroszos éttermi rész kisebb, 4–6 személyes asztalokkal. Ez utóbbiban akkoriban csak étel mellé szolgáltak sörrel, azonban már egy „zónaguláš” is ételnek számított (pár szem hússal, két knédlivel), így ha a söntésben nem találtunk helyet, az éttermi részben rendszerint akkor is le tudtunk ülni, naponta három-négyszer is bevállalva ezt a klasszikus fogást. Ha már ettünk, utána simán maradhattunk sörözni, az rendben volt.
Bevett cseh sörözői szokás volt – sok helyen amai napig működik – az összeülés/összeültetés. Minden különösebb probléma nélkül ültek/ülnek össze ismeretlenek a hosszú kocsmai asztaloknál, és elegyednek szóba egymással sportról, politikáról, no meg a sörökről beszélgetve. A söntés már Švejk idejében sem az intim suttogások színtere volt, de persze, ha valaki ki akar maradni a beszélgetésből, azt békén hagyják.

Kedvenc helyeink anno

Kezdjük az U Pinkasůval! Már csak azért is, mert a Budapestről este induló Amicus expresszreggel 5 után értünk be Prágába a Főpályaudvarra, így leereszkedve a Vencel téren, egy kis séta után sikerült pont megcsípni a Pinkas 6.45-ös nyitását, és abszolválni az első korsó Prazdrojt egy kis reggeli guláš vagy egy pár virsli kíséretében. A söntés persze tele volt hasonló reggeli menüt fogyasztó és Rudé Právót olvasó jómunkásemberekkel. Nyolc-negyed kilencre már ott sem voltak, mindenki ment a dolgára. Az U Pinkasůt az ezredforduló után bezárták, és páréves munkával teljesen átalakították, bővítették. Ma már ritkán járunk oda, inkább csak délelőtt, nyitás után a söntésbe.
A Lőportorony és az Óvárosi tér között, a Celetná utcán kikerülhetetlen hely volt az U Supa, ahol már a boltozatos kapualjban is voltak asztalok. 12-es világos Braníkot mértek, ha jól emlékszem. A rendszerváltást követően azonban leromlott a hely, nagyjából 10-12 évre be is zárt, csak pár éve nyitott újra igazi turistacsapdaként. Sörfőzde is működik benne, csak ezért érdemes benézni. Egyszer.

(Fotó: Széman Richárd)

Az Óvárosból a Károly hídra tartva ugyanígy kihagyhatatlan volt számunkra a Karlova utcai U Malvaze. A bejáratát eltéveszteni sem lehetett, egy hordó függött felette, ezért csak „Hordósnak” neveztük. Különösen szerettük, mert itt a braníki sörgyár remek „černé pivo”-ját csapolták. Esténként, úgy tíz után képzőművészetis diákok bárkit lerajzoltak néhány tollvonással egy korsó sűrű, fekete sörért. Tintát sem akármilyet használtak: tus és a fekete sör keverékét! A kilencvenes évekre sokat vesztett varázsából, majd rövidesen be is zárt, csetreszbolt nyílt a helyén.
A szintén az Óvárosi tér közelében, a Široká utcán álló Krušovicka pívnice sem kerülhette el sorsát: előbb unalmas Švejk étterem, majd mára luxus ruházati bolt lett belőle. Pedig a Tigris vasárnapi zárva tartásakor nem kisebb személyiség itta itt délutáni söreit, mint Bohumil Hrabal. Akkoriban még egy-egy sört is elfogadott külföldi rajongóitól, és autogramot is szívesebben osztogatott, jobb híján a söralátét hátoldalára.
Az U Zlatého tygra már akkor is fogalomvolt, ha nem is feltétlenül Hrabal okán, hanem a múltja miatt, így időben kellett érkezni, vagyis nyitás előtt sorba állni a bejárat előtt, hogy le tudjunk ülni. Egyszer jó kétórás késéssel érkeztünk (ketten voltunk), hely persze nem nagyon akadt, de egy idősebb hölgynek megesett rajtunk a szíve, és az asztalához invitált bennünket az öreg pénztárgép mellett. Mint kiderült, Helena asszonynak közel ötven éve ez volt a fenntartott helye, amit 22 korsó sör egy ültő helyben elfogyasztásával érdemelt ki magának annak idején.
Nagyon szerettük az U Vejvodůt, különösen, mert az évtizedekig teljesen beállványozott Jílská utcában elrejtett bejárata miatt itt jobbára tényleg csak helybéliek múlatták az időt. A kissé nagyképűen oszlopcsarnoknak is nevezhető éttermi része különösen szép volt. A kilencvenes évekbeli felújítása során alaposan kibővítették, és egy nagy, többszintes turistaitató lett belőle.
Az U Medvidků is biztos pontja volt akkoriban a prágai kocsmauniverzumnak, s noha sörfőzdéje még nem volt, ha centivel nem is mérhetően, de mi is garantáltan hozzájárultunk padlózata kőlapjainak simára csiszolásához.

(Fotó: V. Gy.)

Az U Fleků – mai szóhasználattal – kihagyhatatlan volt egészen a nyolcvanas évek derekáig, amikor elöntötte az idióta egyenszandálos, farzsebfésűs endékás (fiatalabbak kedvéért: NDK= Német Demokratikus Köztársaság, más néven Kelet-Németország) fiatalok mattrészeg áradata. Addig azonban szinte biztosan volt hely valamelyik bugyrában, vagy a hatalmas kerthelyiségben a hosszú asztalsorok egyikénél. És lássuk be, az a sűrű, fekete sör sem volt utolsó. A Fleků nimbuszát még az az év sem törte meg, amikor a főzde felújítása miatt 12-es világos Staroprament csapoltak.
A Na Kampě az azonos nevű terecske 14-esszámú házának földszintjén üzemelt. A IV. kategóriás sörözőt természetesen elsősorban a helyiek látogatták, de sokan megfordultak itt azok közül is, akik a közeli Lennon-falra voltak kíváncsiak. A Károly hídról is látható kocsma sorsát elhelyezkedése pecsételte meg: túlságosan frekventált területen állt. Helyén úrias étterem működik, talán a pénzes külföldiek örömüket lelik benne.
Az U Lužického semináře utcában volt az egészen kiváló U Dvou srdcí, vagyis a Két szívhez címzett söröző, ahol a csapos rendszeresen szinkronivott a vendégsereggel, étlap híján pedig a szakáccsal kellett megbeszélni, hogy aznap mit lehet éppen enni. A hely ugyan még ma is megvan – dizájnretróra felújítva –, de lévén hardcore turistacsapda, már csak fájó szívvel megyünk el előtte.

(Fotó: Marton Jenő)

A „Budai oldal” ikonikus kocsmája volt az U Svatého Tomáše, vagyis a Szent Tamás söröző. Széles lépcsősorán számtalanszor ereszkedtünk alá a nagy belmagasságú, boltozatos pincerendszerbe, hogy kivegyük részünket a kiváló braníki fekete sör élvezetéből (ugyanazt a sört csapolták, mint a „Hordósban”). A kilencvenes évekre azután elromlott a hely, söröket is másokat csapoltak, és teljesen ráálltak a turistacsoportok fogadására, az ezredforduló után nem sokkal be is zárt, ma luxushotel működik az épületegyüttesben.
Nem sokkal arrébb, a Kisoldali tér sarkán volt az U Schnellů, ahol kiváló Prazdrojt csapoltak. Hely ritkán akadt, de az éttermi részben egy kisadag guláš elfogyasztásával könnyen túl lehetett lépni ezen az apró problémán. A rendszerváltást követően Schnellék sörözője is felújítás áldozata lett, tájidegen, mediterrán jellegű borozóféleséget csináltak belőle.
A következő állomás rendszerint az U Kocoura, a Kandúrhoz címzett söröző volt. A három kicsi, egymást követő helyiségből álló kocsmában is sokat üldögéltünk a 12-es pilsenik társaságában. Ma is megvan, a megítélése viszont eléggé vegyes, mi már inkább kihagyjuk.

(Fotó: Széman Richárd)

Kicsit arrébb, a várba vezető lépcsősor aljában volt a talán legnagyobb fiatalkori kedvencünk, a Brabanti király, ahol beállítottuk a prágai egy kocsmában sörözési rekordunkat, hárman 53 korsó sört ittunk meg délelőttől kora estig. Később sok minden volt a hely, borozó, drinkbár és ki tudja, mi minden. Most valami mű-középkori étterem működik itt ezen a néven, esténként jelmezes becsalogatóemberekkel. Én ugyan be nem teszem a lábam...
A Fekete ökröt szívünk szerint szerettük volna kezdettől fogva, de Prága leggyökerebb pincérei mindig lehűtötték lelkesedésünket, ezért eléggé hanyagoltuk ezt a magyarok által egyébként meglehetősen sűrűn látogatott helyet. Mára kissé konszolidálódott a helyzet.
Innen a Nerudován leereszkedve soha nem hagytuk volna ki az U Bonaparta sörözőt. Így utólag már nem is nagyon tudom megmondani, mi volt a vonzereje. Talán mert pont ott volt útközben. Persze, ha nem turistásodott volna el ez a hely is a várkörnyéki többséghez hasonlóan, most „igazi prágai kiskocsmaként” tartanánk számon.
Természetesen még lehetne hosszasan sorolni az egykori legendás prágai sörözőket, bár némelyiküknek (vagy nagyobb részüknek?) már a nevére sem emlékszem/emlékszünk, különösen a külsőbb kerületekben, ahol azért mégiscsak ritkábban fordultunk elő, de mindig tökéletesen csapolt sört kaptunk. És még tényleg viccesen olcsón.

Vétek György

(Nyomtatásban megjelent a Hetedik Lépcső 2019/4. számában)