Kereken 106 évvel ezelőtt ezen a napon született Bohumil Hrabal, a Magyarországon is rendkívül népszerű cseh író. Élettörténete sokak számára ismerős, így azt is sokan tudják, hogy nevelőapja a nymburki sörgyárban töltött be fontos vezetői állást. Hrabalra a sörgyár jelenlegi igazgatójának, Pavel Benáknak az írásával emlékezünk.

Igazából sohasem tartoztam a könyvmolyok közé, a kötelező olvasmányokat is csak mérsékelt lelkesedéssel olvastam. Aztán egyetemistaként – a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján – a kollégiumban kezembe került egy nem túlságosan terjedelmes könyv. Valójában ma már nem emlékszem, hogy ez az első Hrabal-könyvem vajon tényleg a Sörgyári capriccio volt-e, de tény, hogy a Városka a víznél (Městečko u vody*) trilógiába azóta is sűrűn belelapozok.

Fotó: Hana Hamplová Wikimedia

Amikor aztán néhány hónappal később az egyetemi diákklubbanelőször összetalálkoztam Hraballal, még csak nem is sejtettem, hogy mekkora szerepe lesz majd az életemben, hogy a véletlenek egész sorának köszönhetően 1985 júniusában belépek a Sörgyári capricció világába, a „Hrabal-sörgyárban” fogok dolgozni a város szélén, érzem majd a zöld maláta kellemes uborkaillatát, meg fogom ismerni a főzet illatát, elkábít majd a szénsavas fuvallat az erjesztőkamra ajtajának kinyitásakor, megrettenek, amikor a széllökés megemeli az el nem fojtott lámpást a lefolyócsatorna fölött, és hogy üdvözlöm majd azokat a sörgyári embereket, akik a múltban Francin igazgató urat vagy Pepin bácsit üdvözölték.
Bohumil Hraballal másodjára 1987 nyarán a sógoráék kertjében találkoztam. Ahogy ennyi év után visszaemlékszem arra, miként kezdődtek látogatásaim a kerskói nyaralójában, nem tudok nem emlékezni arra, hogy minden esetben a természetes tartózkodásával kezdődött a találkozásunk. A védekezéssel az idegen ember előtt, aki, mint a többség, megint azért jön, mert akar tőle valamit. De amint ráérzett, hogy engem valamiképpen mégiscsak ki lehet bírni, elkezdett beszélni.
Egyszer az epehólyag-fájdalmára panaszkodott, mivel este megevett egy fél kacsát a Hájenkában. Máskor zsörtölődött, hogy ma éppen nem tud járni, mivel fájnak az ízületei, vagy hogy depressziós, már totál elege van az emberekből, akik meg akarják ismerni a véleményét a saját elmeszüleményükről.
Később már megszoktam. Megkocogtatom a víkendház ablakát, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tényleg ma 11 órára beszéltük meg. Aztán a jóváhagyásával – szokás szerint – be kell raknom a sört a garázsba, ő kijön a víkendház elé, és az asztalhoz hív. Az asztalhoz, amelynek viaszosvászon abroszán egy nagy tepsi, ebbe teszi macskáinak a sült csirkemellet. Hamar megérzem, hogy nem vagyunk egyedül a macskákkal. Olyan érzés, mintha bolha harapna a lábszáramba. Hát ilyen is volt egy találkozásom Bohumil Hraballal.
Ismét máskor lefoglalt egy látogatást a kerskói erdőbéli barátainak a sörgyárba. A csoport talán ugyanolyan busszal jött, mint amilyen a Hóvirágünnepben Jaromír Hanzlíkot a betonra terítette. Már minden meghívott megérkezett, csak ő nem. Állítólag nincs jól, és nem megy sehova. Nagyjából fél órával később a sörgyár kapujában megáll egy autó, belsejéből Dáša, a sógornője majdnem erőszakkal vonszolja ki Hrabalt. Végül beleegyezik, hogy átöltözzön a Kersko Kerékpáros Honismereti Egyesület trikójába, és elszórakoztatja a társaságot.

A múlt század kilencvenes éveinek derekán megemlékeztünk a sörgyár alapításának évfordulójáról. Hrabal urat is meghívtuk, hogy mondjon bevezető szavakat a jubileumi almanachba. Megígérte, hogy eljön az ünnepélyes összejövetelre a malátagyár pajtájába és mond valamit, egyúttal nem felejtett el megdorgálni, hogy jobban kellene törődnünk a sörgyárral.
Hrabal el is jött időben, de hallani sem akart semmiféle rövid bevezetőről. Az ünnepség moderátoraként üdvözöltem, és ugyanakkor sajnálkoztam is az egészségügyi gyengélkedése
miatt. Erre a mester, mint egy kilőtt rakéta, felpattant a székéről, kikapta a kezemből a mikrofont és néhány percig szórakoztatta a jelenlevőket. Majd visszaült a helyére, aláírt annak, aki kérte. Megivott néhány sört és magába mélyedve követte a ciripelést. Talán visszaemlékezett a pillanatra, amikor sétálgatott a sörgyár belsejében, a sötét erjesztőkamrákban, vagy száguldozott a malátázó lépcsőin. Lehet, hogy megérezte a friss sör illatát. Lehet, hogy... Azután lassan felnyitotta a szemét és macskáinak valami húsfélét kérve elbúcsúzott.
Felejthetetlen találkozásaink egyike 1994 márciusában volt. A barátai Libeňben készítettek neki egy járdára szerelhető emléktáblát. Nagyjából ott gyülekeztek, ahol valamikor lakott. Hrabal úr kicsit távolabb ült egy padon, odébb az összegyűlt csodálóktól és barátoktól. A nem túl barátságos időjárás semmilyen érdeklődést nem mutatott a happening iránt. Abban a pillanatban, amikor Tomáš Mazal vagy valaki más odahúzta a még fel nem szerelt táblája közelébe, felkiáltott: „Semmiféle táblát nem akarok, és ha igen, akkor csak a nymburki sörgyár malátázójának falán, olyan magasságban, ahova odapisilhetnek a kutyák!”
Mindezt kamera rögzítette, és mi elhatároztuk, hogy beteljesítjük a kívánságát. Sajnos ezt a pillanatot már nem várta ki. Az emléktáblát 1997. június 21-én lepleztük le. Az ünnepélyes percekben szerénységem és Ladislav Kutík városi polgármester mellett a sörgyár filmbéli igazgatója, Jiří Schmitzer színész is jelen volt. A tábla a mai napig ott van!

Pavel Benák

A szerző a nymburki sörgyár (Postřižinský Pivovar) igazgatója,
visszaemlékezését Polgár László fordította.

* A „Városka a víznél“ trilógia részei: Sörgyári capriccio, Díszgyász, Harlekin milliói