Mint ismeretes, a rockzene történetének napja nyugaton kelt fel: a gyökerek, az ihletforrások javarészt Amerikához, a blues, a rock and roll és a country világához kötődnek, a napkelte viszont a Föld forgásával összhangban kissé hamarabb következett be Angliában: ott lépett színre a Beatles, a Rolling Stones, a The Animals, a Small Faces, a The Yardbirds, majd a Procol Harum, a Cream: a brit oroszlán dicsőségét már nem győztes csaták és hódítások öregbítették, hanem – más művészek mellett – azok a fiatalemberek, akik a hatvanas évek első felében, közepetáján belecsaptak a húrokba, ütni kezdték a dobot, és valóságos zenei forradalmat idéztek elő. Amerikai nemzedéktársaik se voltak restek és kevésbé invenciózusak, amit – többek között – a Doors, a Grateful Dead, a Jefferson Airplane, a Velvet Underground, s persze Jimi Hendrix és Frank Zappa feltűnése tanúsított.
Közép-Európa jelentős része akkoriban – Milan Kundera 1983-ban született híres kifejezésével élve – az „elrabolt Nyugat” állapotában leledzett, de a hatvanas években a vasfüggöny már nem volt átjárhatatlan, a hangok terjedését pedig egyébként sem tudta megakadályozni. A világ a televízió révén is egyre inkább jelen volt a „béketábor” népességének otthonaiban, s igen gyorsan kiderült, hogy a szocialista országok ifjúsága is fölöttébb fogékony mindarra, ami a könnyűzene(?) világában Nyugaton történik.
Nem volt ez másképp Csehszlovákiában sem, amely az 1960-as években s kivált 1963 után a kulturális élet liberalizálódását és ezzel a folyamattal párhuzamosan a kultúra aranykorát élte meg. A beatzene gyűjtőfogalmához sorolható együttesek itt sem várattak sokáig magukra: az általában angol nevet viselő csapatok figyelemre méltó színvonalon szólaltatták meg az új hangzásvilágot. Csehországból e tekintetben feltétlenül említést érdemel az 1963 (!) óta színen lévő, pályafutásának hosszúságával és munkásságának gazdagságával a Rolling Stones-t és az Omegát eszünkbe juttató Olympic, a The Primitives Group nevű formáció s az utóbbi örökösének is tekinthető, 1968 őszén megalakult The Plastic People of the Universe. Szlovákiában a The Beatmen, majd a nyomába lépő The Soulmen játszott fontos szerepet, úttörőként azonban kétségkívül a Prúdy (Áramlatok) nevű, hosszabb-rövidebb megszakításokkal szintén 1963 óta fennálló zenekar volt a legjelentősebb. 1969-ben kiadott bemutatkozó albuma, a Szóljatok, harangok (Zvoňte zvonky) a szlovák rockzene történetének egyik legkimagaslóbb alkotása lett, s ebben különösen nagy érdemei voltak a dalok többségének zenéjét megíró Marián Vargának (1947-2017), aki a billentyűshangszereket szólaltatta meg csodálatra méltó virtuozitással. Vargát kivételes tehetsége és képzettsége komolyzenei pályafutásra predesztinálta, de számos kortársához hasonlóan ő sem tudott ellenállni az új zenei irányzat(ok) szirénhangjainak. Mivel a Prúdy sikereinek dacára sem érezte igazán otthon magát a csapatban, már 1969-ben távozott, s még ugyanebben az évben életre hívta a Collegium Musicum nevet viselő „kvartettet”, Szlovákia és Csehszlovákia első art rock zenekarát. A szakirodalom általában különbséget tesz az artrock és a progresszív rock fogalma között, de kétségtelen, hogy jelentős mértékben átfedik egymást. A Collegium Musicum törekvései és eredményei révén olyan zenekarokkal rokonítható, mint a Genesis, King Crimson, Emerson, Lake & Palmer, Jethro Tull, Yes és a Pink Floyd. A teremtő szellemként dolgozó, bámulatosan invenciózus Varga mellett első-sorban a kiváló basszusgitáros, Fedor Frešo (1947-2018) és a rendkívüli képességeivel már kamaszkorában kitűnt gitáros, František Griglák (1953-) jutott fontos szerephez az egyébként jó néhány személyi változást is megélt zenekarban. A csapat bemutatkozó kislemeze 1970-ben jelent meg: az egyik szerzemény a Hommage á J. S.Bach címet viselte, s egyértelműen utalt a klasszikus zenéhez fűződő szoros kapcsolatra. A Collegium Musicum a zenetörténet több nagy mesterének az alkotásait is feldolgozta – Joseph Haydn éppúgy megtalálható közöttük, mint Nyikolaj Rimszkij-Korszakov, Bartók Béla és Igor Sztravinszkij. (Bartóktól a Mikrokozmosz ihlette meg Marián Vargát.)
A zenekarhoz fűződik a szlovák és csehszlovák rocktörténet egyik legkimagaslóbb produkciója, a Konvergenciák (Konvergencie) című, 1971-ben kiadott dupla album, amelyhez hasonló vállalkozással nemzetközi viszonylatban is ritkán találkozunk. A lemez a Collegium Musicum más kiadványaihoz hasonlóan egyaránt tartalmaz hagyományos értelemben vett dalokat és nagy ívű instrumentális kompozíciókat, s hogy a szokványos popzenei kiadványoktól legalábbis fényévnyi távolságra van, azt Marián Varga Eufónia című, húszperces kompozíciója is hatásosan tanúsítja.
A zenekar egyébként 1971-ben adta ki az első stúdióalbumot – címe azonos volt a csapat elnevezésével –, az utolsó, a Divergencie (Divergenciák) című pedig tíz évvel később látott napvilágot. Ezt követően még 1997-ben és 2010-ben jelent meg egy-egy, az aktuális fellépésekhez kapcsolódó koncertalbum.
A komolyzenei hatásokon kívül az art rock egyéb markáns jellegzetességei is könnyűszerrel felfedezhetők a Collegium Musicum szerzeményeiben: a magas szintű hangszeres tudás, a kompozíciók összetettsége és kidolgozottsága, a nagyszerű szólók sokasága magasan az átlag fölé emelte a zenekar munkáit. Marián Varga nem csupán szerzőként, hanem zenészként is kivételes teljesítményt nyújtott, s legkivált a Hammond orgona mestereként nyűgözte le a hallgatóságot. Egyes vélemények szerint Nyugaton hasonló hírnévre tehetett volna szert, minta billentyűs hangszerek varázslóiként ismert Rick Wakeman és Keith Emerson. A Collegium Musicum azonban „csak” a szocialista országokban, többek között Lengyelországban és Magyarországon szerezhetett híveket magának. Bár Marián Varga és Fedor Frešo halála miatt a zenekar már sosem éledhet újjá, az igényes (rock)zenekedvelői számára mindmáig jelen van.
G. Kovács László
(Megjelent a Hetedik Lépcső 2019/1. számában)
