Mint ismeretes, a rockzene történetének napja nyugaton kelt fel: a gyökerek, az ihletforrások javarészt Amerikához, a blues, a rock and roll és a country világához kötődnek, a napkelte viszont a Föld forgásával összhangban kissé hamarabb következett be Angliában: ott lépett színre a Beatles, a Rolling Stones, a The Animals, a Small Faces, a The Yardbirds, majd a Procol Harum, a Cream: a brit oroszlán dicsőségét már nem győztes csaták és hódítások öregbítették, hanem – más művészek mellett – azok a fiatalemberek, akik a hatvanas évek első felében, közepetáján belecsaptak a húrokba, ütni kezdték a dobot, és valóságos zenei forradalmat idéztek elő. Amerikai nemzedéktársaik se voltak restek és kevésbé invenciózusak, amit – többek között – a Doors, a Grateful Dead, a Jefferson Airplane, a Velvet Underground, s persze Jimi Hendrix és Frank Zappa feltűnése tanúsított.
Közép-Európa jelentős része akkoriban – Milan Kundera 1983-ban született híres kifejezésével élve – az „elrabolt Nyugat” állapotában leledzett, de a hatvanas években a vasfüggöny már nem volt átjárhatatlan, a hangok terjedését pedig egyébként sem tudta megakadályozni. A világ a televízió révén is egyre inkább jelen volt a „béketábor” népességének otthonaiban, s igen gyorsan kiderült, hogy a szocialista országok ifjúsága is fölöttébb fogékony mindarra, ami a könnyűzene(?) világában Nyugaton történik.